header_new_4.jpg

Az olvasó nevelése


Kosztolányi Dezső


Szülők és tudósok arra kérnek, hogy szóljak az olvasmányról és nevelő hatásáról. Ez a fölszólítás szerénységre kötelez. Mind a szülők, mind a tudósok jobban ismerik a nevelés művészetét, a nevelés tudományát, mint jómagam.

Mit mondhatok nekik én, a költő, akinek az az egyetlen értékem, hogy megrekedtem a csecsemőkori fejlődési fokon, s abból élek, hogy a felnőtteket gyermekességemmel szórakoztatom, s olykor – éppen a neveletlenségemnél fogva – olyasmit merek kimondani, amit ők – éppen a jólneveltségüknél fogva – már ki sem mernek mondani?

Tapasztalat híján csak önmagamról adhatok számot, arról az olvasóról, akit kezdettől fogva figyeltem. Mindjárt be kell vallanom valamit. Én tizenöt éves koromig – Petőfi összes költeményeit kivéve – úgyszólván semmit sem olvastam. Nem szeretném, ha ezt a kijelentésemet egy író hivalkodásának tartanák, aki vadvirág voltát hangsúlyozza. Nyomban bevallhatom azt is, hogy ezután annál többet és annál mohóbban olvastam. De abban a fogékony korban, amikor a többi gyermek az indiántörténeteket, Vernét és Jókait falja, engem minden úgynevezett olvasmány untatott, s ezért műveltségemben mindmáig pótolhatatlan hézagok mutatkoznak, mert ezeket az írókat csak később ismerhettem meg. Akkoriban beértem azzal, hogy tanuljak, verseket írjak és játsszam testvéreimmel. Ezek a játékok nem afféle társasjátékok voltak, mint a „komámasszony, hol az olló?”, hanem merőben körülményes, egyéni játékok, melyek előkészítéséhez sokszor hetek kellettek. Például a mosókonyhában felfedeztünk öcsémmel egy rozoga, kimustrált ágyat, tengeri hajóvá alakítottuk, vitorlát szereltünk rá lepedőből. Összevissza kötözgettük ruhaszárító kötelekkel, a vasalódeszkát kineveztük kikötőhíddá, aztán munkánk befejeztével rátelepedtünk, s a gyönyörű nyári hónapok alatt reggeltől estig itt éltünk vízi életet. Nyilván okosabb lett volna künn tanyáznunk, mint ebben a zárt, sötét és egészségtelen helyiségben. Csakhogy ami a testünknek talán ártott, az felüdítette lelkünket. A szabad vizek végtelensége fuvallt arcunkba.

Minthogy az ilyen játékok lefoglalták és kielégítették képzeletemet, nem volt szükségem könyvekre. Néha kezembe akadt egy-egy. Kedvetlenül dobtam félre. Betűket találtam itt, s ezek szürkék voltak azokhoz a színes, izgalmas jelenetekhez képest, amelyeket átéltem. Emlékszem, a gimnáziumban osztályfőnökünk hetente egyszer szétosztotta közöttünk a gyermekirodalom termékeit, a Pajkos Pistike kalandjai-t, a Kis lurkó-t stb. Ezeket csak hazavittem, de beléjük se pillantottam. Már a címük is utálattal töltött el. Emlékszem, hogy a meséket se szíveltem soha, akár a legtöbb mai gyermek. Később fiam sem kedvelte a tündéreket, a manókat és villiket. Amikor mesélnem kellett neki, úgy segítettem magamon, hogy egy tigrisről beszéltem, amelyik kiszökött az állatkertből, fölszállt a földalattira, mint jegycsaló utazott, a kalauzt és ellenőrt pedig, aki a jegyét követelte, fölfalta a táskájával és jegycsíptető vasával együtt. Ezzel bizonyos hatást is értem el.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy az olvasmányt mint olvasmányt oly korán meggyűlöltették velem és annyi más gyermekkel? Azt hiszem, az, hogy mást kaptam, mint amit vártam. A gyermek egyetlen vágya, hogy felnőttnek tekintsék, és komolyan vegyék. Viszont a felnőtt egyetlen vágya az, hogy gyermeknek tekintse az a gyermek, akinek a száját csücsörítve édeskedik, selypeg és illeg. Semmi kétség, hogy a felnőtt így jól mulat. De a gyermek nem mulat jól. Ő van olyan okos és agyafúrt, mint a felnőtt. Hamarosan belelát a felnőtt kártyáiba. Letépi a felnőtt odaragasztott, nagyapós álszakállát, s ezt vágja arcába: „Te csalsz, te nem is vagy gyermek, de én se vagyok gyermek, hanem testben-lélekben már egész ember, aki az életre és halálra készülődik, egy ember, aki szenved a rémképeitől és a torokgyulladás metsző késeitől, szakasztott olyan nyomorult és nagyra törő ember, mint te magad, de minthogy lenéztél, s be akartál csapni, nem hiszek neked, nem is vagyok hajlandó játszani veled soha többé.” Csodálatos is, hogy gyermekeinknek a legkülönb ételeket igyekszünk adni, igazi kenyeret, igazi vajat, igazi cseresznyét, de szellemi táplálékába állandóan az oktató célzatok pótszereit keverjük. Sajnáljuk tőlük az igazi irodalmat, mely nekünk minden föltétel nélkül csak élvezetet okoz, mégpedig azáltal, hogy bennünk is csak a lelkünkben szunnyadó kisdedi vágyakat legyezgeti. Azt mondjuk, hogy ez „még” nem nekik való. Fakó kontárműket teszünk elébük, a gyermekek elé, akiknek képzelete sokkal merészebb, eredetibb, korlátlanabb, mint bármely felnőtt elnyomorult, meggyávult képzelete. Mindenáron tanítani akarjuk őket az irodalommal. Azt, ami öncél, nevelési eszközzé fokozzuk le. Az ilyesmi – így közvetlenül – gyakorlatban nemigen sikerül. Nem is sikerülhet soha.

Egy barátom a négyéves fiának a kertészről mesélt, aki a szorgalom, a kötelességteljesítés és becsületesség mintaképe. A kertész már hajnalban fölkelt, kezébe vette a kannát, megöntözte a hagymát, a petrezselymet, a káposztát, a karalábét, a kelvirágot. Ezt a mesét gyakran követelte a fia. Barátom újra és újra elfújta, hogy a kertész már hajnalban fölkelt, kezébe vette a kannát, megöntözte a hagymát, a petrezselymet, a káposztát, a karalábét, a kelvirágot. Egy este a gyermek megint arra kérte apját, hogy a kertészről meséljen. Ő bele is kezdett. De fia egyszerre fölugrott az ágyából, és a dühtől elvörösödve így ordított: „A kertész nem kelt föl, a kertész nem vette kezébe a kannát, a kertész nem öntözte meg a hagymát, nem öntözte meg a petrezselymet, nem öntözött semmit. Szóval a gyermek végre megsokallta a kertész és a mesélő angyali jóságát, föllázadt ellene. Észrevette, hogy a csésze szélét csak azért kenték be mézzel, hogy bevegye a keserű orvosságot, s a csészét – mézestül-orvosságostul – széttörte.

Most már az a kérdés, miféle irodalmat adjunk a gyermeknek. Úgy sejtem, hogy a gyermek természetes társa csak a lángész lehet. Inkább Arany János, mint Bódi bácsi és inkább Mikszáth Kálmán, mint Panni néni. Említettem, hogy tizenöt éves koromban olvastam el az első könyvet. Sohase felejtem el ezt a napot, mert el nem múló élményem, hogy fedeztem föl az irodalmat, azt a gyermekirodalmat, amely nekem való. Zivataros, sötét nyári délután volt. Unatkoztam és ásítoztam. Amint édesapám könyvtárában kutakodtam, egy vékony, feketébe kötött könyvet leltem, melynek ez volt a címe: Az élet semmiségeiről és gyötrelmeiről. Írta: Schopenhauer Arthur. Fordította: Bánóczi József. Lapozgatni kezdtem. Elolvastam egy mondatot, aztán egy másikat, leültem az ablak elé, a szöveg egyre beljebb-beljebb csalogatott, s föl se keltem mindaddig, míg az egész kötetet el nem olvastam. Aztán pirosra gyulladt füllel, izgatottan és boldogan sétálni mentem, egyedül. Fogalmam se volt, kicsoda az a Schopenhauer Arthur. Neve akkor nem sokkal többet mondott nekem, mint Sperber Artúré, a szemközti fűszeresünké. De éreztem, hogy valami rendkívül okos ember lehet s végtelenül meg voltam tisztelve, hogy szóba állt velem, a gyermekkel. Második olvasmányom Mouret abbé vétke, Zola regénye. Ez a szerelem tündérvilágába vezetett. Harmadik olvasmányom: lljics Iván halála, Tolsztoj elbeszélése, melyet egy napilapunk közölt folytatásokban. Ezek a könyvek győztek meg arról, hogy érdemes olvasni, írni és élni, ezek ráztak föl közönyömből, s ösztönöztek, hogy megismerjek minden keserűt és édeset, amit az emberi szellem alkotott.

Elismerem, fejlődésem talán nem egészen szabályszerű. De nem sokban különbözhettem a többi gyermektől. Akkor kaptam kedvet az olvasáshoz, amikor Schopenhauer úr, Tolsztoj gróf úr önállónak nyilvánított, méltónak arra, hogy meggyónja nekem legbensőbb titkait, bizalmasává fogadjon s az olvasás lovagjává üssön. Nyilván az iskolában se járhatunk el másképp. Nem szabad lebecsülnünk a gyermeket. Közölnünk kell vele mindent, amit tudunk az irodalomról, mégpedig annak a legmélyebb mélyét, természetesen nem homályos, pudvás szakkifejezésekkel, hanem egyszerűen és világosan. Az, amit nem lehet egyszerűen és világosan közölni akár egy gyermekkel is, úgysem érték. Engem annak idején halálosan fárasztott a történelem, a királyok és választófejedelmek meddő, zűrzavaros torzsalkodása. Bizonyosra veszem, ha akkor a történelem bölcseletét tanítják az adathalmaz és évszámtömkeleg helyett, szenvedélyesen érdekel a történelem. Ami tartalmas, könnyebben fölfogható, mint ami üres.

Miért ne avathatnók be a gyermeket azonnal az irodalmi teremtés titkaiba is? Minden gyermek született szófacsaró, versfaragó és költő. Minden gyermek született kíváncsi. Minden gyermek szétszedi a játékát, hogy megtudja, mi van benne. Tereljük rá figyelmét arra, ami a költészet veleje, vagyis a formára, erre a kézzelfogható csodára, a szerkezet arányaira, a mérték hullámzására, a rímek boszorkányos bujósdijára. Nem hiszem, hogy ilyesmi untatná. A gyermeket az untatja, ami mindnyájunkat, az, ha egy költeményből mondvacsinált eszméket, általános alapigazságokat, halvány, bamba tanulságokat hüvelyeznek ki, az, ha a költő lángjánál a haszonlesők akarják megsütni az ő politikai pecsenyéjüket. A gyermek ösztönösen tudja, hogy mi a költészet. Ezt az ösztönét fejleszteni, bátorítani kellene, nem pedig sorvasztani. Meg kellene neki magyarázni, hogy az a gyermekvers: Egyszer volt egy ember, Szakálla volt kender semmiben sem alábbvaló, mint a felnőttek verse, s hogy minden komoly költészet gyermekes: a legnagyobbak gyermekessége és a legkomolyabbak játéka. Sajnos, vannak az irodalomnak szemforgató szövegmagyarázói. Ezek csak mellesleg említik meg, hogy a vers dallama és a rímei is szépek, mintha a dallam és rím csak afféle külső dísz volna és nem a vers legbensőbb belseje, s mintha nem a gondolat volna a külsőség, a dísz. Ezek a magot héjnak tüntetik fel s a héjat magnak. Ezek lesütik a szemüket egy irodalmi alkotás elvetemült érzéki szépsége előtt, mert született ellenségei az ösztönösségnek. Ezek megvetik a szót, s az eszmét emelik ki, holott csak az alkotó költő tudja, mennyire mindig a szó az elsőleges, mennyire mindig az villan meg, mennyire mindig az előzi meg a még a tudat homályában botorkáló gondolatot. Ezek egy remekül lejtő mondatot már illetlennek tartanak, egy merész rímet már szeméremsértőnek. Ezek a meztelen és szent valóságot még az irodalomban is gyűlölik, s lehetőleg föl is öltöztetik a kenetes szólamok papírruhájába, nyakig és állig, hogy mások se lássák, és inkább a belőle vonható következtetést magasztalják, akár az álszent erkölcscsőszök a fiatal lányok nemességét, mély kedélyét és házasságát s a világért sem szépségük lényegét: szikrázó szemüket, fehér fogukat s karcsú lábukat.

Ez a módszer csak arra alkalmas, hogy minden játékra, zenére, friss észrevételre fogékony fiatalságot elidegenítsen az irodalomtól. A gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük, neveljük őket, ha kell, még neveletlenségre is. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon született, s ki volt az anyai és apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen feladata az, hogy olvasókat neveljen.

Pesti Hírlap, 1933. április 9. 

Frissítve: 2010/11/22 - 15:10
fel | vissza | Az oldal nyomtatása